Gróf losonci Bánffy Miklós Pál Domokos (Kolozsvár, 1873. december 30. – Budapest, 1950. június 6.) író, grafikus, díszlet- és jelmeztervező, színházi rendező, politikus, országgyűlési képviselő, külügyminiszter, Kolozsváron született, és származása révén a régi Magyarország előkelői közé tartozott. Ősei több évszázadra visszamenően az ország vezető tisztségeit töltötték be, apja és nagyapja (főispán) is országos befolyású emberek voltak.

Bánffy Miklós portréja (forrás: Wikipedia)

Kitűnő oktatásban részesült, bőséges nyelvi, irodalmi és történelmi ismeretekkel rendelkezett – mind nemzeti, mind egyetemes vonatkozásban –, de korán jelentkeztek művészi hajlamai is. Székely Bertalantól rajzot és festészetet tanult, de apja kívánságára jogot végzett. Világnézetének formálásában azonban a családi hatások a legfontosabbak, sokat tanult nagybátyja, Károlyi Sándor társadalom-felfogásából.

Ezzel a családi háttérrel nem meglepő, hogy Bánffy Miklós nagy ívű pályája átfogta a kultúra majd minden ágát, beleértve a politikai kultúrát is, hiszen egy ideig Magyarország külügyminisztere, majd nemzetvédelmi-kisebbségi törekvéseink összehangolója volt. Úgyszólván minden érdekelte, ami a látókörébe került. A szépirodalom éppúgy, mint a színház, a díszlet- és látványtervezés, a rajz és könyvillusztráció, a folyóirat-szerkesztés.

Jogi végzettségét először a fiumei tengerészeti hatóságnál kamatoztatta, s az ott tapasztaltak nyomán, már 1902-ben kiadott egy külkereskedelmi politikáról szóló kézikönyvet. A közigazgatási munka után politikai pályára lépett: 1901-től szabadelvű, később pártonkívüli országgyűlési képviselő, 1910-től pedig Kolozsvár és Kolozs megye főispánja.

S közben lankadatlanul írt: életében és munkásságában szinte lehetetlen szétválasztani a művészt és a közéleti embert. Kisbán Miklós álnéven megjelent Naplegendáját Ady Endre elismerően értékelte, és Szerb Antal is jelentős írónak tartotta őt. Kevés olyan színes, tehetséges és tisztességes alakja volt a XX. század eleji magyar kultúrtörténetnek, mint gróf Bánffy Miklós. Az Operaház intendánsaként megújította az intézményt. Kiharcolta Bartók műveinek színrevitelét. Mint díszlet- és jelmeztervező új stílust hozott az elaggott színházba: szakított a több évtizede elkoptatott „korhűséggel”, és helyette izgalmas, újszerű színpadi látványtervezéssel lepte meg a közönséget. (A legfrissebb szakirodalom éppen szcenikai működését tekinti életművel leginkább maradandó elemének.)

Bánffy Miklós igazgató és díszlettervező, Zádor Dezső főrendező, Bartókné Ziegler Márta, Kéméndy Jenő jelmeztervező, Bartók Béla és Egisto Tango karmester, A kékszakállú herceg vára ősbemutatója idején, 1918 (Fotó: OSZK, forrás: https://cultura.hu/)

Ezek a tapasztalatok nyilvánvalóan segítségére voltak abban, hogy kényes és felelősségteljes megbízatását, az 1916-os budavári koronázás megszervezését végrehajthassa. Az utolsó magyar király, IV. Károly megkoronázására december 30-án került sor, s az ehhez szükséges dekorációt mind a Nagyboldogasszony- (Mátyás-) templomban, mind a kinti felvonulási területen (háborús körülmények között) neki kellett elkészítenie. Ehhez a munkához Bánffy a fiatal Kós Károlyt és még néhány munkatársát vette maga mellé.

Politikusként korán felismerte a dualista rendszer problémáit, s így az I. világháború befejezését követő zűrzavaros időkben is megőrizte éleslátását. Bánffy szerint sem erővel, sem fegyverrel, sem hangzatos jelszavakkal nem lehet eredményt elérni, csak a szomszédainkkal és a nagyhatalmakkal türelmesen kiépített tárgyalási kapcsolat vezethet eredményre. Először az országnak kedvező béke előkészítésén fáradozott, majd 1921 áprilisa és 1922 decembere között a Bethlen-kormány külügyminisztereként folytatott sikeres reálpolitikát. A legnehezebb időben vállalt kormányzati szerepet, az országnak nagy szüksége volt egy ilyen művelt, közismerten demokrata beállítottságú és a nemzetközi színtéren is tárgyalóképes diplomatára. Komoly része volt abban, hogy Magyarországot felvették a Népszövetségbe.

Az első világháború utáni időszakban rajzolói tehetségét is kamatoztatta: a kor vezető politikusait örökítette meg rendkívül kifejező, karikaturisztikus rajzaiban. Egyedülálló és kortörténeti dokumentumnak is tekinthető rajzsorozatát grafikai munkássága csúcsaként értékelik. (Politikusportrék, 1921.)

Sajátos politika-felfogása időközben elvesztette a vezető körök támogatását és a politikába belefáradt író egy év múlva leköszönt – hazavágyott szeretett bonchidai kastélyába és Kolozsvárra. Amikor az elcsatolt területekről tömegek menekültek Magyarországra, ő következetességről és áldozatkészségről téve tanúbizonyságot, visszatért szülőföldjére. Végleg 1926-ban telepedett le Erdélyben és belevetette magát az erdélyi magyarság kulturális életének megszervezésébe.

Egyik kezdeményezője volt a két háború közötti időszak legjelentősebb irodalmi csoportjának, a Helikon közösségének, majd húsz éven át szerkesztette annak lapját, az Erdélyi Helikont. Az Erdélyi Szépmíves Céh tagjaként könyvkiadással és könyv-illusztrálással is foglalkozott, de ott találjuk a legfontosabb erdélyi magyar napilap, az Ellenzék mögött, valamint támogatója volt a kolozsvári magyar színháznak is. Hazatérése után egy évtizeddel már nem tudta kikerülni a politikát: a Romániai Magyar Népközösség elnöke lett.

Szinte hihetetlen, hogy ennyi feszített tempójú munka mellett még alkotásra is volt energiája: nagyszerű drámákat írt, és ekkor született a széteső erdélyi mágnásvilág tablója, a nagy sikerű Erdélyi Trilógia. (Megszámláltattál, 1934., És híjjával találtattál, 1937., Darabokra szaggattatol, 1940.)

1940-ben a magyar országgyűlés behívott erdélyi felsőházi tagja lett. A II. világháború során mindent megtett, hogy a magyarság elkerülje az újabb összeomlást. Kállay Miklós miniszterelnök diplomáciai küldetéssel bízta meg: tárgyaljon a románokkal egy esetleges közös kiugrásról. A terv nem sikerült, csak annyit tudott elérni, hogy szeretett városa, Kolozsvár nem vált hadszíntérré. Pompás bonchidai kastélyát a németek bosszúból felgyújtották és kifosztották, így az oroszok bejövetelét már Budapesten élte át.

A háború után hiába próbált újra bekapcsolódni a kolozsvári kulturális életbe, a berendezkedő kommunista hatalom ezt már lehetetlenné tette. Vagyonát, birtokait elvették, útlevelet sem kapott Budapesten élő feleségéhez, csak 1949 végén, mikor már nagybeteg volt. Budapesten halt meg 1950. június 6-án. Végleg csak 1976 őszén térhetett haza, amikor hamvait Kolozsváron, a Házsongárdi temető családi kriptájában végső nyugalomra helyezték.

Ravasz László református püspök 1950-ben a következő szavakkal búcsúztatta:

„Történelmi neve, családi előkelősége, magyar viszonyokhoz mérten nagy vagyon, nagyszerű fizikuma, mindent elbíró egészsége bármilyen nagy ajándékok is, ingyen sem említhetők ahhoz képest, amit lelkiekben kapott. Annyi tehetséget, amivel kortársai közül talán senki sem dicsekedhetett. Közéleti pályája felvitte a legmagasabb csúcsra. Zordon, de nagyvonalú történelmi átalakulások cselekvő vagy szenvedő hőse s e közben megadatott neki, hogy valóban nagy ügyeknek, valóban nagy szolgálatot tegyen.”

Bánffy Miklós hatvanezerholdas nábobként született és koldusszegényen halt meg. Az utókor nem bánt méltón vele, sem mint politikussal, sem mint íróval. Művei megérdemlik, hogy újra felfedezzük őket. Megbékélési és más népekkel való együttélési politikája példaképe lehet a mai társadalomnak is. Az anyaországtól elszakított Erdélyben élő lelkiismerete volt a nemzetnek: sokat tanulhatunk tőle.