Szemere Bertalan

Szemere Bertalan
(Vatta, 1812. augusztus 27. – Pest, 1869. január 18.)
miniszterelnök, belügyminiszter, író, jogtudós

Irodalom:

  • 200 éve született Szemere Bertalan. = Múlt-Kor történelmi magazin. Online kiadás. 2012. augusztus 27. [A letöltés ideje: 2020. április 24.]
  • Estók József: A magyar börtönügy arcképcsarnoka. = Börtönügyi Szemle. 2011. XXX. évf. 2. szám, p.79-86.
  • Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. 13. kötet, 1909, p. 665-670.

Életrajz, munkássága

Szemere Bertalan 1812. augusztus 27- én született a Borsod megyei Vatta községben. Az elszegényedett nemesi család négy gyermeke közül harmadikként látta meg a napvilágot. Apja, Szemere László (1772-1843) alig tizenhat éves, amikor katonának áll, részt vesz a Napóleon elleni háborúban, és komoly sikerként könyvelhető el, hogy a ranglétrán egészen az őrnagyi rendfokozatig küzdi fel magát. Feltehetően ez az előélete is hozzájárult ahhoz, hogy 1809-ben ő lett a borsodi nemesi felkelés parancsnoka.

A jogász, író, a reformkor politikai vezéregyéniségeinek egyik legszínesebb, legromantikusabb, egyben legtragikusabb sorsú személyisége. Már fiatalon a polgári átalakulásért küzdő politikusok táborának tagja, szerteágazó érdeklődésében jelentős szerepet kap a börtönügy helyzetének tanulmányozása, a fogházjavító mozgalom egyik élharcosa. 1848-ban az első felelős magyar kormány belügyminisztere, a Habsburg-ház trónfosztását követően a második magyar kormány miniszterelnöke és belügyminisztere. Szemere Bertalan 1827-1828 között Sárospatakon 1828. szeptember 3-án non togátus publicus diák lett, 1832-ben fejezte be tanulmányait, és jogi diplomát szerzett. Szülei anyagi helyzete miatt sok nehézséggel, nélkülözéssel kellett megküzdenie, de ez nem tántorította el kitűzött céljainak elérésétől, hanem sokkal inkább ösztönözte a tanulásra. Már fiatalon széles látókörű műveltséget szerzett és legendásan jó nyelvérzékkel áldotta meg a sors. Rövid idő alatt sajátította el a különböző idegen nyelveket, kitűnően beszélt olaszul, németül, angolul és a franciául, de nem állt távol tőle a latin nyelv sem. Első írásai Sárospatakon jelentek meg, amiket a nagyobb publikum a Felső-Magyarországi Minerva című folyóiratból ismerhetett meg.

Szemere elismert „tollforgatóként" kitűnő verseket és prózát irt, de többen felismerték benne a közéleti, politikusi személyiségjegyeket, amiket talán Kölcsey Ferenc fogalmazott meg a legplasztikusabban: „tiszta, kellemes prózát ír, s van benne elég talentum, hogy literátorink közt egyszer akkor díszben tűnjön fel; de az én kinézéseim nem annyira azok, hogy ő literátor legyen, mint azok, hogy hivatalbeli. Ez a gyermek, ha minden meg nem csal, a polgári pályán nem utolsó jelenet lesz; s országunk mostani helyzetében én inkább óhajtom, hogy a megyéken s országgyűléseinken előítéletlen, szabad elméjű, merész lelkű, s nem ingó férfiak támadjanak, mint jó drámaírók."

A jogi diploma megszerzését követően Szemere Bertalan visszatért szülőfalujába, majd Miskolcon a liberális reformpolitikus, Pálóczy László borsodi főszolgabíró mellett helyezkedett el jogászgyakornoknak. Pálóczyval - aki a megye liberális ellenzékének követeként részt vesz az országgyűlésen - még ugyan ebben az évben Pozsonyba utazik, ahol nemcsak az ügyvédi vizsgát szerzi meg, hanem szoros kapcsolatokat épít ki az országgyűlési ifjúság tagjaival, követekkel, közéleti személyiségekkel, a Pozsonyi Magyar Társasággal. 1834-ben, a sikeres ügyvédi vizsga letételét követően - elsősorban anyagi okok miatt - visszaköltözik Pozsonyból a szüleihez Vattára, és Borsodban, a megyénél előbb gyakornokként helyezkedik el, majd 1834 decemberében a megye tiszteletbeli aljegyzőjévé nevezték ki. 1838-tól Borsod megyei táblabíró, majd 1841-től az egri járás főszolgabírája. 1843-ban megyei országgyűlési követ. 1846-tól Borsod megye másodalispánja, majd alispánja. Időközben - beváltva ígéretét - tapasztalatok gyűjtése céljából beutazza az országot. Az 1843-44-es országgyűlésen jegyzőként tevékenykedik, a felíratok, válaszok és a törvényjavaslatok megfogalmazásában megmutatja jogászi és írói képességét. 1847-ben a borsodi követválasztáson közfelkiáltással választják meg megyei követnek. A megyében több politikai, civil és kulturális egyesület létrehozója, szervezője, illetve vezetője. Így elnöke a Miskolci Casinónak, a Védegylet helyi csoportjának, az Olvasókörnek, a leégett színház újjáépítésére alakult társaságnak.

Szemere az 1848-as forradalom győzelme után a Batthyány-kormány belügyminisztere lett, fontos feladatai közé tartozott az új országgyűlés előkészítése, az 1848-as törvények életbeléptetése. Nevéhez kötődik a kormány hivatalos lapjának a Közlönynek a megjelentetése. A Batthyány-kormány lemondásakor az egyedüli miniszter, aki nem mond le, hogy legyen miniszter, aki az új kormány kinevezését ellenjegyzi. 1848. október 1-jén beválasztották az Országos honvédelmi Bizottmányba. 1848. május 2-a és augusztus 11-e között Kossuth Lajos mellett ő Magyarország miniszterelnöke és belügyminisztere - egészen a kormány lemondásáig. Miniszterelnöki tevékenységéhez kötődik a statárium megszüntetése, a jobbágyfelszabadítás továbbfejlesztése, a nemzetiségi törvény elfogadása, amely a nemzetiségeknek - a világon elsőként - szabad nyelvhasználatot engedélyezett a közigazgatásban és az oktatásban. A börtönüggyel kapcsolatos tevékenysége része annak a küzdelemnek, amit a feudális viszonyok felszámolásáért küzdő reformmozgalom képviselői egyebek mellett a fogházjavítás érdekében a zászlójukra tűztek. A fogházjavítás ügyét felkaroló fiatal politikusok és liberális gondolkodók - így Szemere - elszántságát csak fokozták azok a tapasztalatok, amelyekre a nyugati, vagy a tengeren túli utazásaik során tettek szert. Szemere Bertalant már egészen fiatal korábban foglalkoztatta egy külföldi utazás „tanulmányút" gondolata - 1835-ben több barátja, rokona biztatására az útját tervezte. Széchenyihez, Bölönihez és még jó néhány „utazó társához" hasonlóan körbeutazta Nyugat-Európát, hogy a gyakorlatban tanulmányozza a miénknél fejlettebb országok demokratikus intézményrendszereinek működését. Utazásának első, egyik legfontosabb tapasztalata volt, hogy Magyarország jóval elmaradottabb Európa nyugati feléhez képest, illetve az országról a külföldön kialakult kép nagyon hiányos, sok esetben előítéletes is. Tapasztalatait - megfogadva Kazinczy Ferenc tanácsát - naplójában rögzítette, amit „Utazás külföldön" című, 1840-ben kiadott könyvében tett közkinccsé. A mű jelentősebb része túlélte a cenzúra által támasztott megpróbáltatásokat, így 2 400 példányban jelent meg, és rövid idő alatt elfogyott. Az „Utazás külföldön" olvasott és keresett könyv volt a reformokért, a polgári átalakulásért küzdő politikusok és a forrongó ifjúság körében. A tanulmányt a hazai tudóstársadalom is elismeréssel fogadta, melynek eredményeként Szemerét 1840. szeptember 5-én az Akadémia levelező tagjává választottak. 1845-ben megjelent a mű második, bővített kiadása, ebbe már belekerült mindaz, ami az első kiadásból cenzori utasításra kimaradt. A világosi fegyverletételig teljes odaadással intézte a kormányzati ügyeket, kitartott a szabadságharc ügye és eszméje mellett.

Még részt vett az augusztus 11-i aradi minisztertanácsi ülésen, ahonnan még Kossuthnak a kormány lemondására vonatkozó bejelentése előtt távozott. A szabadságharc vezetői közül augusztus 24-én az utolsók között menekült. Törökországon és Görögországon át Franciaországba emigrált, és Párizsban telepedett le. Menekülése közben a gondjaira bízott Szent Koronát és a koronázási ékszereket 1849. augusztus 23-án Orsovánál elásatta. Párizsban - felesége kimenekített vagyonából - nagyon szerény anyagi körülmények között élt a családjával. A megélhetési körülményeinek javítása érdekében a vers és prózaírás mellett Angliában a magyar bor népszerűsítése és az export növelése érdekében tevékenykedett.

1851-ben távollétében halálra ítélték. 1865-ben felesége és befolyásos barátai segítségével amnesztiát kért, és kapott, de már gyógyíthatatlan beteg volt, amikor magyar földre léphetett. Az egyre gyakoribbá és súlyosabbá váló a dührohamai miatt kórházi ellátásra szorult, de az elhatalmasodó kórt visszafordítani nem lehetett, 1869. január 6-án a Schwartzer-féle elmegyógyintézetben hunyt el. Budán temették el, de 1871. május 1-jén Miskolcra szállították, és az avasi templom temetőjében helyezték örök nyugalomra.

Szülőfaluján és a második otthonának számító Miskolc városán kívül az országban több közintézmény, közterület és köztéri alkotás viseli a nevét, illetve a Szemere Bertalan Magyar Rendvédelem-történeti Tudományos Társaság őrzi emlékét.